A nap embere
Megszületünk...kinyitjuk a szemeinket...szerencsére, várnak ránk, néha senki sem vár rád.
Belépünk a világba, erre a bolygóra, ahol semmi sem az, aminek tűnik...csak a természet "van és lesz"...
Elkezdjük használni az érzékeinket: látás, érintkezés, hallás, elkezdünk érezni, ha szeretnek minket, vagy ha nem szeretnek minket...
Megtudjuk, amit tudunk, amit tanítanak, amit kell, amit nem kell, azt, ami tetszik nekünk és azt, ami nem...
Megtanulunk nevetni és sírni, érezni akarni, többet akarni.
Felfedezzük a világot, kicsi, a miénk, néha gyönyörű, máskor szörnyű...
Annyira törékenyek vagyunk, szükségünk van másokra...sokszor a másik nincs, elment, elhagyott, elfelejtett minket, nem gondoskodik rólunk, már nem érdekeljük...Miért? Mert még gyerek voltam és csak nagyon akartam, nagyon szeretni?
A többiek, a szüleink, szeretnek minket?
Miért csak ez a kérdés...Milyen apa?...Milyen anya? Ennek a két lénynek az ölelése volt az, ami minket összehozott? Volt egy szerető ölelés, megható, szabad, választott, kívánt? Vagy véletlen volt, rossz időben, erőszakosan, utálattal, csak azért, mert...

Itt kezdődik a te történeted...ott, ahol születtél...kérdezd meg magadtól...és kezd el kinyitni a szemeidet...ébredj fel.
Folytatom a következő ébresztőnél.

Vissza a bloghoz

Új hozzászólás Frissítés